8.

Ha a szoros kérdésében nem is sikerült előbbre jutnom, egy másik fontos ügyben döntöttem. Fel kell számolni ezt a katonaságot. Ha a város minden bronzát beolvasztom, letépem a templomok nehéz, aranyozott díszeit, kényszerítem a földműveseket, hogy újra kőkapával és kősarlóval végezzék verejtékes munkájukat, mint ősapáik, ha az összes nagy bárkáról leszerelem a lemezeket, csigákat, eresztékeket, talán sikerül a kovácsoknak még egyszer háromszázhatvan fegyverzetet készíteniük. Hétszázhúsz katona, zörgő konzervdobozok a parton – dühöngtem –, mit érek velük? Ha a szoroson beúszik Dsuba és Ravak flottája, annyi katonájuk léphet ki egyszerre az öböl mindenütt szelíden lejtő partjára, hogy azzal kétezer harcos hiába áll szembe! Egy reggel újra lementem a Fegyverek Házába, hogy szétválogassam, mi az, amit beolvasztás nélkül is fel tudnak használni, és mit kell a kovácsoknak adnom. Ekkor találtam rá egy csomó páncél alatt egy bőrvértre. Örömömet – mint annak idején, mikor Nogo figyelmeztetett a tűzgyújtás lehetőségére – elrontotta a szégyenkezés. Hát már ennyire Avana királyi székébe idomultam? A város katonái vastag, hajlított bőrlemezt viselnek a lábukon, és nem jutott eszembe, hogy bőrből is lehetne páncélt készíteni!

– Honnan való ez?

– Úgy tudom, Isteni Uram, a naunik használnak ilyet…

– Akkor miért nem láttam rajtuk, mikor itt jártak?

– Mert csak háborúban öltik magukra, Isteni Uram.

Numda azonnal megértette, mit akarok, de ő volt a legkülönb a városban. A vargák felügyelőjének fél napig kellett magyaráznom. Reszketett, hogy a kovácsok megölik, ha elveszi tőlük ezt a munkát, ami eddig az ő kiváltságuk volt.

– Ne a kovácsoktól félj, Hirangi, hanem tőlem! – Úgy néztem rá, hogy majdnem összecsuklott. – Hány ilyet tudsz egy marha bőréből készíteni? Olyat, hogy védje a harcos hátát és mellét, külön kötény a hasát és a tomporát?

– Kettőt, Isteni Uram.

– És hány darab kerülhet ki naponta a Palota műhelyéből?

– Kétszer, nem, háromszor hat, Isteni Uram.

– Csináljatok csak kétszer hatot naponta, de az olyan legyen, hogy nyíl, dárda vagy kard ne fogja! Téged bújtatlak bele, mikor kipróbálom!

Hiranginak eszébe se jutott már, hogy a kovácsoktól féljen.

Lassan, hosszú napok alatt kezdett egyre jobban tisztázódni bennem, hogyan lehetne az ellenséges hajókat csak a legnagyobb veszteség árán beengedni az öbölbe. Avana minden katonája tudott ugyan a nyíllal bánni, de ez a tudás egy csecsemőé volt a naunikéhoz képest, az íjak pedig – díszesen kiverve ezüsttel, drágagyönggyel – szép játékszerek. Ormótlan nagy, vastag hegyű, kisebbfajta dárdának is beillő vesszőket lövöldöztek vele harminc-negyven lépésre. Jellemző, soha nem hallottam, hogy valakit a hajózás idején gyakori apró tengeri csetepatékban nyíllal öltek volna meg.

Szerettem volna egy nauni íjat látni, de hiába túrtam föl újra az egész Fegyverek Házát, egyetlen törött hegyű vesszőn kívül semmit nem találtam. A nyíl hegye Mutabi tulajdonában volt, az igásállatok és nyájak öreg felügyelője immár három évtizede hordta csípőjében egy ifjúkori kirándulás emlékeként, mikor a Barkanon túl a naunik legszélső szálláshelyéig merészkedett. Felajánlottam neki, hogy Dimmu, aki kiváló sebész volt, kiveszi, sőt még kap egy aranykarikát is – akkoriban az arany értéke sokkal nagyobb volt Avanában –, de láttam Mutabi arcán, ha az Isteni Úr parancsának eleget is tenne, nem vigasztalná sem az arany, sem a dicséret. Nem a fájdalomtól félt – az öreg sokkal keményebb volt –, hanem attól, hogy soha többé nem tapogathatná meg fontoskodó arccal a derekát, kinyilatkoztatva, hogy holnap eső vagy szél lesz.

Ezután Pehnemernek üzentem, szerezzen akárhogy egy nauni íjat és vesszőt, aranyban fizetem a súlyát. A kereskedő siránkozva megjelent a Palotában, hogy inkább a fejét hozza, mert még nem született olyan nauni harcos, aki valaha is kiadta volna kezéből a fegyvert. Viszont a vértekhez való marhabőrökben sikerült megegyeznünk. Vállalta, annyit szerez a Barkanon túlról, amennyit csak tud.

– De mivel fizessünk, barátom? – kérdeztem. – Nem múlik el nap, hogy ne esnék az eső, hogyan akarsz most sót vinni a nauniknak?

Pehnemer nevetett.

– Nemcsak só kell azoknak, Isteni Uram. Gőgös nép, úgy tesz, mintha az aranyat, a drágaságot megvetné. De az asszonyok ott is asszonyok! Minden nauni harcos akár egy tehernyi aranyat is ráaggathat, mégis többet követel. Vettek már tőlem illatos olajat, kenőcsöt, szép mázú cserépedényt is. Készíttess össze, Isteni Uram, mindent, amit küldeni akarsz, mert két nap múlva indulok az embereimmel.

– Te is mész? – csodálkoztam.

– Igen, Isteni Uram. Minden bőrt el akarok hozni, amit csak adnak.

Nem értettem, hogy Pehnemer, aki végül is idegen, miért viseli a szívén Avana sorsát.

– Kérdezlek, Pehnemer, de ha nem akarsz, ne felelj. Atyád nem Avanában született, és bár te itt élsz, jól tudom, gazdag rokonaid, vagyonod van több parti városban is. Miért fontos neked a mi háborúnk? Miért nem hajózol addig más városba, míg itt a harcnak vége?

A mindig szolgálatkész, kövér arcot először láttam keménynek.

– Igaz, Isteni Uram, hogy rokonaim sokfelé élnek, és vagyonom is van náluk, megtehetném, hogy valamelyiknél meghúzzam magam. De itt a magam ura vagyok. Ha rokonaim ezért vagy azért betérnek hozzám, az én vendégeim. Bárhová mennék, az emberek rám böknének az ujjúkkal, és azt mondanák: „Íme, itt megy Pehnemer, akinek háza Avanában volt. Most a rokonánál él, itt, a mi városunkban!”

Két nap múlva, árukkal rakottan. eltűnt embereivel a szakadó esőben.

Minden gondolatom lefoglalta egy időre, hogy a szoros kétszázötven lépés hosszú, alig harminc méter széles folyosóját, amennyire csak tőlem telik, a halál folyosójává változtassam. Ennek a partja nem volt olyan függőleges, mint az Új öböl bejáratáé, a menedékes oldalakon kőtömbökből több sorban mellvédeket rakattam a szoros egész hosszában. Ezek mögül akár páncél nélkül is lehetett a hajókra dárdát hajítani, nyilat lőni, vagy ha mást nem, köveket dobálni. Mert amelyik harcost itt nem sebesítjük meg, az úgy sétál partra az öbölben, akár a saját kikötőjében lenne. Mesdu újonnan toborzott hétszázhúsz legénye nem kapott még bőrpáncélt sem – csak akkor akartam ezzel felszerelni őket, ha már mindnek tudok adni –, kard nem húzta az oldalukat. Egész nap a dárdavetést gyakorolták, célba lőttek a meglevő gyatra nyilakkal, míg én a hajóépítő legtehetségesebb ácsmestereivel naponta legalább ötfajta új íjat próbáltam ki, és hajítottam a szemétre.

Az az íj, amit a tutajon készítettem, mikor Nogóval a Nagy Folyó széles háta hordott bennünket – egyre inkább úgy emlékszem vissza azokra az időkre, mintha egy másik élet homályos álomképeit kellene újra és újra megfejtenem –, nem volt rossz szerszám. Ott, az őserdőben varázslatos fegyver volt a laposfejűek hordájának bunkóihoz képest, és jobb volt az avanai íjaknál is. De én már láttam, mire képesek a naunik, és kevesebbel nem elégedtem meg.